Macska fajok

Maine Coon

Fajtajelemzők:
Igazi jelenség és egyéniség: viszonylag nagy testű volta ellenére megtestesül benne a szépség, kedvesség, önállóság és szabadságszeretet. A Maine Coon ősei az Amerikába települt más házimacskákhoz hasonlóan hajón érkeztek a kontinensre, és ott ezen macskák génkészletének tökéletesedése, valamint a természetes szelekció folytán alakult ki a Maine Coon karaktere. A Maine Coon egész lényege az alkalmazkodás a kemény klímához. Bundája fényes, selymes, vízálló, - nem hasonlít egyetlen másik fajtához sem - hosszabb a hasán, és a hátsó lábakon, hogy védjen a nedvességtől, és a hótól, rövidebb a háton és a nyakon, hogy ne gubancolja össze az aljnövényzet. A bunda selymes, egyenletes esésű, kezelést alig igényel: elegendő hetente egyszer-kétszer átfésülni ahhoz, hogy megfelelő kondícióban tartsuk. A hosszú, bozontos farok, amit maga köré tud csavarni, amikor alváshoz gömbölyödik, melegíti őt a hideg téli éjszakákon. Nagy fülei, melyek szőrrel gazdagon borítottak, a hideg ellen is óvnak, és széles spektrumú hallótávolságot biztosítanak. Nagy, kerek, pamacsos talpuk "hócipőként" jó szolgálatot tesz. Viszonylag hosszú, szögletes orruk megkönnyíti a zsákmány megragadását, és a víz lefetyelését a kis patakokból, pocsolyákból. A kandúrok tömege általában 8–9 kg, de elérhetik a 10–12 kg-os testtömeget is, a nőstények ennél kisebbek, általában 6–8 kg-ra nőnek. A Maine Coon későn érő fajta, teljes méretét 3-5 éves kora körül éri csak el, gyermeki természetét azonban egész életén át megtartja. Ő egy szelíd, kedves "ÓRIÁS" angyali természettel megáldott.

Viselkedés
A Maine Coon macskák hangjukban is különböznek más fajtáktól, nagyon különleges, csicsergő, trillázó hangjukat folyamatosan hallatják udvarláskor, "beszélgetéskor" ugyanúgy, mint amikor cirógatjuk őket, vagy játszunk velük. Nagyon szeretnek játszani, különösen kisebb dolgokat cipelni, apportírozni. Bár a Maine Coon nagyon ember-orientált, viszont ez nem jelenti azt, hogy túlságosan emberfüggő lenne. Nem zaklat folyamatosan a figyelmével, de szeret kiszökni velünk, megvizsgálni mindennemű tevékenységet, amibe csak belefogunk, és segíteni nekünk a maga módján. Ez a fajta általában nem kifejezetten "ölbeülő" macska, de természetesen vannak kivételek. Ha szeretetre vágynak jönnek és bújnak, akár hajnalban is. Szeretnek mindig a közelben lenni, követnek szobáról szobára, és addig ülnek a csukott ajtó másik oldalán, amíg elő nem bukkanunk az ajtó mögül.
Ezek a cicák minden alkalmat megragadnak egy kis pihenésre, ejtőzésre. A kandúrok igazán nagy bohócok, a nőstények távolságtartóbbak, de mindketten nagyon játékosak, és azok is maradnak egész életükön át. Nagyon szeretik üldözni a zsákmányt-játékot- könnyen megragadják hosszú mancsaikkal, semmi kétség, ösztönösen kiváló vadászok.

Szfinx
Már az ókor óta léteznek szőrtelen macskákról szóló beszámolók. A szőrtelen macskák létéről tanúskodó első fényképes bizonyíték 1902-ből, Mexikóból került elő. Természetes körülmények között nagyjából 15 évenként születik egy-egy szőrtelen példány. A fajta kitenyésztése 1966-ban kezdődött meg Kanadában. 1971 táján azonban meddőségi probléma jelentkezett az addigra már hivatalosan is elfogadott új fajtánál, amelyet 1980 tájára sikerült kiküszöbölni, miután 1975-ben egy minnesotai farmról, majd 1978-ban a kanadai Torontoból újabb szőrtelen példányok kerültek elő. (Az amerikai egyedeket Dermisnek és Epidermisnek, a kanadaiakat pedig Bambinak, Punkie-nak és Palomanak hívták.)

Aleriga
A fajta valamennyi egyede nem hipoallergén,^[3] és bár rendkívül kevés szőrt hullatnak el, csökkentve ezzel kevésbé érzékeny gazdáik tüneteit, finom szőrzetük az érzékenyebb betegeknél még súlyosabb tüneteket válthat ki, mint normál szőrzettel rendelkező fajtársaiké. Némelyik vérvonal azonban hordozza azt a gént, amelytől hipoallergénné válik

Japán csonkafarkú
   A japán csonkafarkú talán a világ legrégibb fajtája. Több ősi leírás is bizonyítja, hogy a rövid farkú macskák már több, mint ezer éve megjelentek a Távol-Keleten. Több japán és kínai rajzn is felfedezhetőek csonkafarkú macskarajzok. Az első hivatalos csonkafarkú 1968-ban került Amerikába, méghozzá Judy Crawford által. 1971-ben ideiglenes fajtabejegyzést kapott, 1989-ben pedig az európai székhelyű FIFé simerte el, de még ma is több olyan szervezet akad, amelyik nem ismeri el fajtaként a csonkafarkút (pl. a G. C. C. F. Nagy-Britanniában). Kezdetben Amerikában még nem lehetett hosszúszőrű csonkafarkú példányokkal találkozni, viszont Japánban már több évszázada léteztek. Ezt bizonyítja egy 15. századi, Washingtonban található festmény is, melyen két hosszúszőrű japán csonkafarkú található. Ennek ellenére is csak 1993-ban lett hivatalosan is elismert a hosszúszőrű japán csonkafarkú.
   A japán csonkafarkú egy közepesen nagy, magas macska. Jó izomzatú, elegáns felépítésű. Vékony, hosszú lábai vannak, hátsó lábai valamivel hosszabbak, mint a mellsők, mancsai pedig oválisak. A fajta jellegzetessége a farok. Farka nagyon rövid, általában egy-vagy több csavar vagy hajlat látható rajta. Előírás, hogy a legvége 8 cm-nél nem lehet távolabb a testtől. A hímek szembetűnően nagyobbak a nőstényeknél. Ha szemből nézzük, feje háromszög alakú. Pofacsontja szembetűnően széles. Szeme nagy és ovális. Pofája kerek, nem lehet rövid vagy hegyes. Orrvonala hosszú, szemmagasságban kissé bemélyed. Egyenesen álló fülei nagyok és távol állnak egymástól. Szőrzete selymes. Aljszőrzete nincs. A hosszúszőrű japán csonkafarkúnál bár hosszabb a szőr, minden esetben a testhez kell simulnia. A hosszúszőrűeknél előnyös a fülszőrzet és a lábujjak közötti szőrpamacs. A japán csonkafarkúnál szinte mniden szín megengedett (kivéve a sziámi, burma, tonkinéz színek és a spriccelt cirmos mintázat). A leggyakoribb a fehér színezetű egyed, melynek a farka színezett, fejükön és a testükön pedig néhány folt található.
   Ez a fajta nagyon barátságos és társaságkedvelő. Könnyen alkalmazkodik az új környezethez, vagy új háziállatokhoz. Igazán kíváncsi természetű, emellett intelligens. Könnyen taníthatunk neki különféle trükköket. Igényli a figyelmet, ha pedig valamit szeretne, akkor lágy, dallamos hangjával adja azt gazdája tudtára. Emellett jellemző, hogy a fajta egyedei igen magas kort élhetnek meg.

Orosz kék

Az orosz kék az egyik legrégebben ismert macskafajta. Már 1900 körül megjelent különböző kiállításokon. Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt a Arhangelszkben, a Fehér-tenger orosz kikötővárosban tűntek fel ilyen rövidszőrű, viszonylag karcsú, kék macskák, melyekből néhányat brit tengerészek vittek Angliába, ahol arhangleszki kék néven állították ki őket. Mrs. C. Carew Cox volt az első angol hölgy, aki orosz kék tulajdonosának mondhatta magát. 1893-tól több Arhangleszkből származó macskát is vásárolt, többek között a Lingpopo, és Olga nevű nőstényt, és egy Moscow nevű kandúrt. Olga volt a korszak egyik leghíresebb orosz kékjének az anyja, akit Bayard néven ismerhetünk (1898-ban született). A századforduló idején még nem tekintették az orosz kéket külön fajtának. Csupán 1912-ben lett elkülönítve egy osztály a külföldi fajtáknak. Ekkor kezdődött meg igazán ennek a fajtának a tenyésztése. Mivel abban az időben az orosz forradalom miatt nem lett volna ajánlatos orosz kéknek nevezni a fajtát, így kék külföldi néven jegyezték be, és 1939-ig ezen a néven ismerték. A második világháború után gondban voltak a tenyésztők, mivel nagyon kevés fajtasajátos orosz kék maradt. Ezért úgy döntöttek, hogy más fajtáktól próbálnak úgymond géneket kölcsönözni. Így került sor a sziámival való keresztezésre. Ezzel sikerült megoldani a tenyésztési problémát, és a sziámi faktornak köszönhetően az orosz kék még elegánsabb megjelenésővé vált, ám megjelent egy nem kívánt színmintázat is, ami még ma is gondot okoz a tenyésztőknek. Az Egyesült Államokban 1949-ben került sor az első orosz kék bejegyzésére.    Testalkata kecses, izmos felépítésű. Alkatát tekintve a brit rövidszőrű és a sziámi között kell lennie. Lábai hosszúak, mancsai pedig oválisak. Farka hosszú és elkeskenyedő. Feje kissé ék alakú, de nem olyan hosszú, mint pl. a sziámié. Fülei egymástól messze vannak, függőleges állásúak, széles alapúak, és a végükön lekerekítettek. Orra stop nélkül csatlakozik a fejtetőhöz, közepes hosszúságú, egyenes. Szemei mandulavágásúak, egymástól távol ülnek. Szemszíne mélyzöld, a sárgás elszíneződéd hibának számít. Erős és hosszú a nyaka, álla erős, bajuszpárnája markáns. Sajátossága a kettős felépítésű rövid, rugalmas bunda. Selymes, puha, bársonyos tapintású.    Az orosz kék az egyik legszerethetőbb természetű macska. Békés, kiegyensúlyozott, nem követelőző, de ragaszkodik gazdájához. Ha idegenekkel találkozik, akkor nem engedi meg azonnal, hogy megsimogassák. Először biztos távolságból megfigyeli az illetőt, és ha ő úgy gondolja, hogy eljött az ideje az ismerkedésnek, csak akkor fog közeledni. Nem barátkozik akárkivel. Mivel szeretik a harmonikus, nyugodt környezetet, ezért nem ajánlatos olyan környezetben tartani, ahol gyerek van, vagy túl zajos. Viszont jól kijön más macskákkal. Békés természete ellenére játékos és aktív, persze csak mértékkel, és nagyon intelligens.

Házi macska

A macska (más néven házi macska, tudományos nevén Felis silvestris catus) egy kisebb termetű húsevő emlősállat, amely a macskafélék (Felidae) családján belül a Felis nem Felis silvestris fajához tartozik, a vadmacska alfaja, bár a mai rendszertanban inkább kezdik külön fajként kezelni az állatot, ugyanis nagyon sok dologban eltér az őseként tekintett fajtól (ez viselkedésbeli és kinézetbeli határozó is lehet). Ügyes ragadozó, több mint 1000 faj tekinthető a zsákmányának. Emellett meglehetősen intelligens, beidomítható egyszerű parancsok végrehajtására vagy szerkezetek működtetésére (illetve képes önállóan is kisebb feladatok betanulására) (Lásd: A macska intelligenciája).
Körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdett az ember társaságában élni, háziasításának ábrázolása mintegy 4000 éve Egyiptomban történt.^[1]
2004-ben Jean-Denis Vigne és kollégái (Nemzeti Természettudományi Múzeum, Párizs) jelentése a macska háziasítására vonatkozó legkorábbi tárgyi bizonyíték feltárásával foglalkozik. A lelet egy ciprusi emberi sírból került elő, melyben egy meghatározatlan nemű felnőtt ember és egy macska csontjai találhatók. A lelet mintegy 9500 éves. A sírból a csontok mellett kőszerszámok, vasoxid-maradványok, maroknyi tengeri kagyló és (az emberi csontoktól 40 cm-re) a saját sírjából egy nyolc hónapos macska csontváza került elő, melyet az emberrel megegyezően nyugati irányba nézve fektettek. Mivel a macska nem őshonos a Mediterrán medence szigetein, ezért csak a szárazföldről kerülhetett oda, minden bizonnyal a közeli levantei partokról. A lelet az ember és a macska tudatos együttélésének bizonyítéka kb. 10 000 évvel ezelőttről a mai Közel-Keletnek nevezett területen. Ez összhangban van a genetikai kutatások eredményeivel is, melyek szintén ezt a földrajzi és időbeli eredetet erősítik. Úgy tűnik, a macska háziasítása az első emberi települések létrejöttének idején, a neolitikus korban történhetett a Termékeny félholdként ismert területen.^[2]
A macskának számos fajtája és színváltozata létezik. Csupasz és farok nélküli változatait is kitenyésztették. A macskák több mint százféle hangjel és testbeszéd segítségével kommunikálnak, mint például nyávogás („miaú”), csiripelés, dorombolás, fújás, morgás, perregés.^[3] A lovakhoz és más háziállatokhoz hasonlóan a macskák is képesek vadon élve fennmaradni. Az önállóan élő macskák gyakran kisebb kolóniákat alkotnak. Az állatvédők beszámolói szerint azonban hosszú távon csak igen kevés példány képes gazdátlanul életben maradni, többségüket elpusztítják a járművek, a ragadozók, az éhség, az időjárás viszontagságai és a betegségek. Ezért számos országban, köztük hazánkban is a macskák és más háziállatok elhagyása, illetve otthonukból való szándékos eltávolítása (bántalmazásukhoz hasonlóan) büntetendő.^[4]
A macska sok kultúra legendáiban és mítoszaiban tölt be jelentős szerepet, az egyiptomiak, a kínaiak és a vikingek ősi történeteiben is szerepel.^[5] Általában tisztelik, de olykor becsmérlik is.

(Kottaun Kira macskája:)